A magányról

Ezt nem lehet megmagyarázni. Csak úgy van. Érzed, hogy egyedül vagy. Hogy valami hiányzik. Talán egy személy az életedből, de az is lehet, hogy csak egy kis löketre lenne szükséged. Elnyomhatod, de előbb utóbb újra és újra a felszínre tör. Ezt le kell küzdened. Tudom milyen az, amikor vágysz egy ölelésre, egy csókra, vagy csak egy kedves szóra. És nincs senki, aki ezt megadja neked. Minden embert másképp szeretsz, más egy anya, egy barát, egy testvér szeretete. És miután megízleled a szerelmet, azt, hogy hogyan szerethetsz egy társat, és hogyan szeret ő viszont, nos..ha ismered ezt az érzést, később semmi nem pótolja. Keresheted bárhol, kapaszkodhatsz bárkibe őrülten és menthetetlenül, akkor is lesz benned egy űr. Várhatsz arra, hogy előbb vagy utóbb jönni fog valaki, aki betölti ezt az űrt. De változtathatsz akár az álláspontodon is, és eldöntheted, hogy már pedig te jól érzed magad egyedül is! Elsőre még nem fogod érezni. Másodjára sem..De minél többször és jobban próbálod meggyőzni önmagadat arról, hogy te jól vagy egyedül is, annál jobban beválik! Azt hiszem, mindenkinél jobban tudom, milyen íze van a magánynak. Minden este érzem. Amikor egyedül fekszem. Reménykedek abban, hogy reggelre elmúlik. Igen, valóban. De másnap este újból előjön. Nap mint nap próbálom meggyőzni magam arról, hogy ez a sok magányos éjszaka, ez a sok erőfeszítés mind mind meghozza gyümölcsét! Mert majd lesz valaki, akinél azt mondhatom, hogy igen, érte megérte!