Miért éppen te..?!

 Tudod..mindennél jobban szeretném most, hogy itt legyél velem. Hogy minden olyan legyen, mint régen. Amikor órákon át beszélgettünk, amikor csak azért hívtuk egymást, hogy halljuk a másik hangját, amikor még elég volt egyetlen szó, egy mosoly, egy érintés, egy pillantás arra, hogy felkeltsük a másik figyelmét. Hova lett az, akik voltunk? Mivé lettünk? Azt hittem  egy ideig fájni fog a hiányod, aztán idővel majd jobb lesz, mint ahogy az lenni szokott. De mennyi idő kell még, hogy jobb legyen? Ennyi idő után is ugyan olyan nehéz minden. Talán még nehezebb. Mert még most is úgy érzem, hogy hozzád tartozom. Még mindig úgy érzem, te vagy számomra a tökéletes. Benned magamra találtam, és nem tudlak olyan könnyen elfelejteni, mint ahogy te felejtettél el engem. Mióta nem vagy, minden sokkal nehezebb. És azt mutatom, hogy jól vagyok, hogy nincs rád szükségem, hogy megvetlek. Mert ezt kell mutatnom. Mert úgy hiszem, ha ezt mutatom a külvilágnak, idővel így is fogok érezni. Minden egyes nap ugyanúgy  hiányoztál, ugyanúgy akartalak, annak ellenére, hogy mennyire megbántottál. Te miért léptél túl rajtam ilyen könnyen? Neked miért sikerült én pedig miért érzem magam megrekedve? Fáj, hogy idegenek lettünk egymás számára. Fáj, hogy már nem lehetsz mellettem. Fáj, hogy már nem szerethetlek..Hogy nem bújhatok hozzád, ha valami fáj, nem ölelhetlek meg lefekvés előtt, nem adhatok jó reggelt puszit, nem csalhatok mosolyt az arcodra, nem nevethetünk egymás bénaságain. Szeretném, ha tudnád, hogy egy olyan lányt engedtél el, aki sosem mondott volna le Rólad..